Szépen fénylő bronzéremmel zártuk a 2026-os ultimate frizbi másodosztályú bajnokságot. Boldog vagyok, mégis nehéz szívvel írom ezeket a sorokat. Mert miközben tegnap egy újabb szép eredménynek örülhettünk, talán egy korszak végéhez is megérkeztünk. Az írás Kőhalmi-Himfy Balázs tollából született.

Vannak pillanatok az ember életében, amikor meg kell állnia, vissza kell tekintenie, és számot kell vetnie mindazzal, amit kapott, amit elvégzett, és amit talán most el kell engednie. Számomra ilyen pillanat ez a mai.

Tíz évvel ezelőtt azzal a nemes szándékkal indítottuk el a Kulcs-Rácalmási Sportmissziót, hogy a rászoruló, nehezebben beilleszkedő, sokszor figyelemre, elfogadásra és kapaszkodókra vágyó gyermekek számára könnyen elérhető sportolási lehetőséget teremtsünk. Hittünk abban, hogy a sport több lehet puszta mozgásnál, versengésnél és eredményeknél. Hittünk abban, hogy a keresztényi értékekre épülő közösség kaput nyithat a társadalomba való beilleszkedéshez, vagy akár az oda való visszataláláshoz.

A református misszió elsődleges célja mindig is az emberformálás volt. A sportot ennek eszközeként láttam és látom ma is. Olyan gyakorlótérként, ahol a hit, a szeretet, az elfogadás, a kitartás, az alázat, a tisztelet és az egymás iránti felelősség nem csupán szép szavak, hanem nap mint nap megélhető valóságok.

Mert a sportban nemcsak a test fejlődik, hanem a lélek is tanul

Az elmúlt tíz évben igyekeztem nem csupán edzőként jelen lenni a fiatalok életében. Az edzések elején elhangzó gondolatokkal, a közös beszélgetésekkel, a bátorítással és olykor a nehéz pillanatokban kimondott szavakkal próbáltam ráirányítani a figyelmüket az élet fontos dolgaira. Arra, hogy mit jelent tisztességesen küzdeni, felállni egy vereség után, elfogadni a másikat, felelősséget vállalni, és akkor is hinni a folytatásban, amikor éppen minden reménytelennek látszik.

Nem tudhatom, hogy ezekből a gondolatokból mi marad meg bennük. Talán sok minden feledésbe merül. Talán lesz, aki csak évekkel később ért meg egy-egy mondatot, egy gesztust vagy egy közösen átélt pillanatot. De nagyon szeretném hinni, hogy mindannyian magukkal vittek valamit ebből a közösségből. Valamit, ami egyszer majd erőt ad nekik, segít egy döntésben, vagy eszükbe juttatja, hogy volt egy hely, ahol hittek bennük, ahol számítottak, és ahol önmaguk lehettek.

Én ezért áldoztam az időmből, Isten dicsőségére, a tőlem telhető legjobb szándékkal.

Hálát adok Istennek, hogy mindezt rám bízta, és hogy Istvánnal együtt részesei lehettünk fiatal fiúk és lányok emberré válásának. Hálás vagyok ezért a tíz évért, minden örömével, nehézségével, küzdelmével és tanulságával együtt.

Jobb Gyula, Fodor István és Kőhalmi-Himfy Balázs

Egy bronzérem, amely mögött tíz év története áll

A tegnapi napon fejeződött be a 2026-os ultimate frizbi másodosztályú bajnokság. A szezont komoly reményekkel kezdtük, hiszen az előző évadot is bronzéremmel zártuk. Az első forduló azonban nem úgy alakult, ahogyan szerettük volna: minden mérkőzésünket elveszítettük. Ezen hidegzuhany után, ami egyébként szó szerint is hidegzuhany volt, kellett talpra állnunk, újra hinnünk magunkban, és megkeresnünk azt az erőt, amely tovább vihet bennünket.

A pécsi, majd a szegedi forduló már sokkal több örömet, jó hangulatú mérkőzést és szép küzdelmet hozott. Fokozatosan kezdtünk összeérni csapatként. Megtanultunk újra bízni egymásban, és a kudarcok után is továbbmenni.

A tegnapi mérkőzések is tartogattak csalódást, megpróbáltatást, izgalmat és örömöt. Végül bronzéremmel a nyakunkban hagyhattuk el a pályát. Ráadásul sikerült legyőznünk a DEAC csapatát is, amely ellen az elmúlt két évben nagyon jó mérkőzéseket játszottunk, de a győzelem mindig elmaradt, nem ok nélkül. Mindig közelebb kerültünk hozzájuk, egyre kisebb lett a pontkülönbség, és egyre erősebben élt bennünk a hit, az elhívás, hogy egyszer talán sikerülhet.

De hogy éppen az utolsó mérkőzésen győzhetünk ellenük, arra talán még mi magunk sem mertünk igazán gondolni. Mindkét csapaton eléggé érezhető volt a fáradtság, aztán a félidő környékén egyszer csak mindannyian ráéreztünk: ez most tényleg sikerülhet!

És sikerült.

Mégsem önmagában ez a győzelem volt számomra a legkülönlegesebb. Hanem az az út, amely idáig vezetett. Ahogyan a csapat a kezdeti kudarcok után lassan összeszedte magát, ahogyan a fiúk és a lányok újra és újra megpróbáltak hinni egymásban, és ahogyan a vereségek ellenére sem adták fel. Aki látott már közösséget ilyen folyamaton keresztülmenni, az tudja, hogy ez mennyire embert próbáló feladat.

Mert csapatot építeni nem egyszerűen annyi, mint megtanítani néhány embert egy sportág szabályaira. Csapatot építeni annyi, mint megtanulni együtt örülni, együtt csalódni, egymásért küzdeni, és a nehéz pillanatokban sem elengedni a másik kezét.

A mai bronzérem ezért számomra sokkal több egy sporteredménynél. Egy évtized munkájának, a közösen megélt küzdelmeknek és az egymásba vetett hitnek is jelképe.

Amikor már nem az eredmény a legfontosabb

Talán furcsán hangzik, de a tegnapi mérkőzésekhez egészen másként álltam hozzá, mint korábban. Most valahogy nem az eredmény számított. Nem a helyezés, nem az érem, nem az, hogy győzünk-e vagy veszítünk.

Csak a játék.

Az, hogy még együtt vagyunk a pályán. Hogy látom a fiatalokat küzdeni, örülni, biztatni egymást. Hogy még egyszer átélhetjük mindazt, amiért tíz évvel ezelőtt elindultunk.

Ennek oka van.

Az utóbbi időszakban komoly létszámproblémákkal küzdöttünk. A csapat bázisát jelentő fiúk felnőttek, életük új szakaszába léptek, és a munkájuk, tanulmányaik, valamint egyéb elfoglaltságaik miatt úgy döntöttek, hogy nem tudják tovább vállalni a rendszeres edzéseket. Többen jelezték, hogy kiszállnak, és ezzel veszélybe került az a közösség is, amelyet hosszú éveken át építettünk.

Edzőként természetesen próbáltam új fiatalokat megszólítani. Az elmúlt időszakban közel ezer gyermekkel találkoztam, hogy megismertessem velük az ultimate frizbit, és lehetőséget adjak nekik arra, hogy csatlakozzanak hozzánk. Minden találkozásban ott volt a remény, hogy valaki kedvet kap, valaki megtalálja nálunk a helyét, és új lendületet adhat a csapatnak. Sajnos azonban a vártnál kevesebben csatlakoztak hozzánk.

Így most ott tartunk, hogy a rendszeres edzések a megszokott formában megszűnnek, és a csapat jövője bizonytalanná vált.

Nehéz ezt leírni. Különösen egy olyan napon, amikor éppen a sikernek kellene felhőtlen örömet adnia.

De talán éppen ezért volt most olyan fontos számomra minden egyes játékperc. Mert éreztem, hogy ezek a pillanatok talán már nem térnek vissza ugyanígy. Hogy egy korszak lezárulhat, és nekünk most úgy kell elbúcsúznunk tőle, hogy közben hálásak vagyunk mindazért, amit kaptunk.

Nem tudom, mit hoz a holnap. Nem tudom, hogy a csapat ebben a formában folytatja-e valaha, vagy egészen más úton kell továbbmennünk. Azt viszont tudom, hogy ami az elmúlt tíz évben történt, azt semmilyen létszámprobléma, egyetlen megszűnő edzésrend vagy egy esetleges feloszlás nem veheti el tőlünk.

Az emlékek megmaradnak. A barátságok megmaradnak. És bízom benne, hogy azok az értékek is megmaradnak, amelyeket együtt próbáltunk megélni és továbbadni.

Büszkeség, amely túlmutat a pályán

Az elmúlt évtizednek különleges büszkeségei is voltak. A korábbi világbajnokságon részt vevő Julcsit idén Ármin követte a válogatottba, így ő is lehetőséget kapott arra, hogy Magyarországot képviselje az Európa-bajnokságon.

Ezek a sikerek természetesen sporteredmények is, de számomra sokkal többet jelentenek. Azt mutatják, hogy a közös munka, a kitartás és a befektetett energia kézzelfogható eredményeket hozhat. Azt, hogy egy kis közösségből is el lehet jutni valóban nagy lehetőségekig, és hogy az ember olykor sokkal messzebbre juthat annál, mint ahová akkor gondolta, amikor elindult.

De legalább ilyen büszke vagyok azokra is, akik nem jutottak el világversenyekre, nem álltak a zászlók alatt, sem dobogón, és nem szereztek érmeket. Azokra, akik megtanultak újra bízni másokban, akik leküzdötték a félelmeiket, akik egy vereség után is eljöttek a következő edzésre, vagy akik egyszerűen csak megtapasztalták, milyen érzés egy közösséghez tartozni.

Hiszen soha nem az volt az elsődleges célunk, hogy bajnokokat neveljünk. Hanem az, hogy olyan fiatalokat segítsünk, akik a sporton keresztül is közelebb kerülhetnek önmagukhoz, egymáshoz és egy teljesebb élethez.

Ha ebben akár csak néhány ember életében sikerült valódi változást elérnünk, már akkor is megérte.

Köszönet mindazoknak, akik velünk voltak

Egy ilyen közösség nem épülhet fel egyetlen ember munkájából. Ezért most szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki az elmúlt tíz évben mellettünk állt, támogatott bennünket, és hozzájárult ahhoz, hogy a Kulcs-Rácalmási Sportmisszió működhessen.

Elsősorban a gyülekezetünknek tartozunk hálával. Ők biztosították a sportmisszió hátterét, segítettek a költségek viselésében, és olyan biztos alapot jelentettek számunkra, amelyre bátran építkezhettünk. Köszönöm a bizalmat, a támogatást és azt, hogy mindvégig fontosnak tartották ezt a szolgálatot.

Hálásak vagyunk a Fehérvár Lionz egyesületnek a rengeteg segítségért, hogy befogadtak, a barátságért, a lelkesedésért és a közös élményekért.

Köszönjük az önkormányzatoknak, a sportegyesületeknek és a sportcsarnoknak, hogy támogatták munkánkat és felkészüléseinket. Köszönjük a Drogambulanciának az utazásainkhoz nyújtott rendszeres segítséget. Hálásak vagyunk a sportági szövetségnek az elismerésekért és a támogatásért, amelyet az évek során kaptunk.

Köszönöm a szülőknek a bizalmat, amellyel ránk bízták gyermekeiket, és köszönöm mindazt a segítséget, amellyel hozzájárultak a közös munkához.

Végül, de mindenekelőtt: köszönöm a gyerekeknek és a fiataloknak.

Köszönöm, hogy eljöttetek az edzésekre, hogy együtt küzdhettünk, nevettünk, csalódtunk és örültünk. Köszönöm a közös utazásokat, a mérkőzéseket, a beszélgetéseket, a sikereket és a kudarcokat. Köszönöm, hogy részesei lehettünk egymás életének.

Szívből remélem, hogy az itt töltött évek emlékei mélyen belétek ivódtak. Hogy a sok szép élmény olyan útravalót adott nektek, amelyből később, az élet nehezebb időszakaiban is erőt meríthettek. Hogy amikor majd nehézségekkel találjátok szembe magatokat, eszetekbe jutnak azok a pillanatok, amikor együtt álltatok fel egy vereség után, amikor nem adtátok fel, és amikor megtapasztaltátok, milyen ereje van annak, ha egy közösség hisz bennetek.

Talán egyszer majd, évekkel később, valamelyikőtök visszagondol egy edzés előtti beszélgetésre, egy nehéz mérkőzésre vagy egy aprónak tűnő mondatra, és megérti, miért volt fontos mindaz, amit együtt átéltünk.

Ha így lesz, akkor a munkánk nem ért véget a mai nappal. Akkor tovább él bennetek.

Nem feltétlenül a vég, talán egy új kezdet

Úgy érzem, a Kulcs-Rácalmási Sportmisszió megvalósította a célját. Olyan közösség született, amely a maga eszközeivel hatást gyakorolt az emberek életére. Amely, amikor kellett, óvott és gyógyított; amikor kellett, fejlesztett és megértett; amikor kellett, tanított és bátorított.

Nem voltunk tökéletesek. Biztosan hibáztunk is, és bizonyára voltak olyan helyzetek, amikor többet is tehettünk volna. De Istvánnal együtt a magunk tehetsége, lehetőségei és ereje szerint igyekeztünk mindent megtenni, ami tőlünk telt.

Ezért most, a nehézségek ellenére is, hálát érzek.

Hálás vagyok Istennek, hogy ezt a szolgálatot rám bízta. Hálás vagyok azért is, hogy most ezt a próbát is megélhetem, mert hiszem, hogy a nehézségek olykor nemcsak lezárnak valamit, hanem új irányok felé is vezethetnek bennünket.

A sportmisszió jelenleg válságban van. Ezt nem szeretném szépíteni. A csapat jövője bizonytalan, a megszokott működésünk megszakadt, és fájdalmas szembenézni azzal, hogy valami, amit tíz éven át építettünk, talán már nem folytatódhat ugyanúgy.

De talán most nem is ugyanúgy kell folytatódnia.

Lehet, hogy Isten most egy másik ajtót készít elő számunkra. Talán a fiatalabb korosztály felé kell fordulnunk. Talán újra kell gondolnunk a működésünket, új embereket kell megszólítanunk, és más formában kell továbbadnunk azt, amit eddig képviseltünk.

Nem tudom a választ. De szeretnék nyitott szívvel figyelni, és hinni abban, hogy a tíz év tapasztalata, a közösen elvetett magvak és a sok-sok emberi kapcsolat nem volt hiábavaló.

Ma bronzéremmel a nyakunkban hagytuk el a pályát. Büszkén, boldogan, mégis nehéz szívvel.

Talán ez az érem most nem csupán egy újabb helyezést jelent. Hanem emlékeztet arra, hogy érdemes volt végigmenni ezen az úton. Hogy a kudarcok után is fel lehet állni. Hogy a közösség megtartó erő lehet. És hogy az igazi eredmények egy része nem a pályán születik, hanem az emberek szívében.

Tíz évvel ezelőtt azzal a hittel indultunk el, hogy a sporton keresztül életeket formálhatunk. Ma azzal a hittel szeretnék továbbmenni, hogy mindaz, amit szeretettel elvetettünk, egyszer, a maga idejében, gyümölcsöt terem.

Mert ami Isten dicsőségére, szeretetből és jó szándékkal született, az akkor sem válik semmissé, ha egyszer megváltozik a formája.

Ha most egy korszak valóban véget is ér, talán éppen most kezdődik valami új. Hála mindenért. A küzdelmekért, a győzelmekért, a könnyekért, a barátságokért és minden fiatalért, akivel ezen az úton találkozhattunk.

Istené a dicsőség – a múltért, a jelenért és azért is, ami még előttünk áll