Önfeledten úton lenni, és sokszor felkacagni,
a gondot, a bajt nem érezni, csak mindig a kijelölt, a kitaposott és előírt úton menni.
Csak tenni azt, ami nekem szép és jó,
nem törődni azzal mi kinek jó.
Miért csak ma írom ezt le, nem tudom,
de érzem, hogy gondolataimat meg kell osztanom!
Talán így teljes minden, amit átéltem,
és az utánam jövők is tanulhatnak tőlem!
Gyermekként, csak azt éreztem, hogy játszhatok,
mindegy, hogy kivel, mivel, csak valamit csinálhatok.
Kicsi gyerek lévén, a komám volt a Dadám!
Ő volt kivel aludtam, ki fürdetett és imára tanított.
Mindig csak dicsért és bíztatott,
sokszor mondta drága kis unokám!
Belém is nevelte – ma már tudom, hogy Ő – mindazt,
a jót és népi bölcsességet, ami adta nekem is
a hitet, a reményt, a szeretetet és azt,
amit csak vén fejjel tudok megfogalmazni,
a jót, a jobbat, a dicsőibbet és azt, amit
mindig kell, a tisztességet cselekedni!
Tudom, hogy tavasszal a kertet ásva szidalmaztam,
jobban akartam játszani, focizni, mint ásni!
De mikor megdicsért, hogy ügyes vagyok,
ragyogott a szemem, boldog voltam,
nagyon éreztem, hogy büszke vagyok!
Másik alkalommal a felhőket bámultam,
Rám szólt szelíden, hogy segítsek neki!
Ma már értem, hogy akkor is a jövőről álmodtam,
Ő viszont segített kapálni a sorokban,
mindegy, hogy mennyit, nekem óriásit!
Aztán mindig vele mentem a határba,
de mindez sosem volt hiába,
kapáltunk, kaszáltunk, vagy markot szedtünk,
még csépeltünk is a pelyvalyukba együtt!
Pedig az idő tájt, Ő már nem volt fiatal,
én meg, mégis csak gyerek voltam, bár fiatal!
Közben persze, azért gyerekként éltem, mint mások,
csak a kiáltásom hallották a társak!
„Nagymamám papírt!”, mert azt a trónra nem vittem,
magamról, pedig mindig megfeledkeztem!
Talán nem eleget, de azért, ha tudtam segítettem,
sokszor fát vágtam, vizet hoztam,
vagy egyéb dologban segítettem!
Télen az erdőben tűzifát vágtunk,
ősszel, – kaszálás után – szénát gyűjtöttünk!
Akkor, persze nagyon sírtam, mindig nyafogtam,
de azért szó nélkül mindent megtettem!
Amit csak bírtam, amit csak kértek!
Éreztem és tudtam, hogy a gyermeki kötelesség,
a felnőttek iránti tisztelet, szeretet, fontos elkötelezettség!
Viszont, ha tehettem, mindig játszottam,
tűzifából mozdonyt, vagonokat faragtam!
Ment a vonat, hegyen-völgyön át,
ahogy én akartam: füstöt okádva, csühögve hányta a szikrát!
Arra is emlékszem, hogy Apám nekem zenét akart taníttatni,
én viszont mindig elfelejtettem szolfézsra járni.
Hiába volt nagybátyám méretes hegedűje nálam,
mindig inkábba játék volt a nyerő nálam!
Az, ami volt, már régen elmúlt!
Most is előttem van a múlt,
A barátok, a szomszéd gyerekek arca, vihogása,
minden ismerős huncut kuncogása, kacagása!
Az a sok szép játék, amit együtt műveltünk,
minden csak a jóra, a szépre, a boldogságra emlékeztet velük!
Mikor huszárosdit játszottunk,
előtte sosem tudtam, hogy a szarba mártott bot a kardunk!
Szomorú tapasztalattal rájöttem! A mi késett is,
nemcsak szaros lettem, hanem büdös is.
Persze mindez, csak gondolkodás, emlékezés volt csupám.
Emlékezés a múltra, ahogy akkor volt talán?
De akkor sem volt egyszerű és könnyű,
minden mégis más, szebb volt mint, ma már.
Ma már – persze vén fejjel – a múlt emléke is motivál,
nem lehet eleget tenni, hogy ne Te, vagy Én legyek, aki aktivál!
Tenni kell – és jól – a dolgodat, dolgomat,
úgy, ahogy nekem megadatott akkor, a gyerekkor!
A siker reménye legyen benned, ami kárpótol,
felold, és hidd el, mindent megold!
Engem a szép múlt vezérel, a szebb,
boldogabb jövőre!
Téged is irányítson a szebb életre!
Biztos, hogy a mai helyzet és élet,
nem Isten csapása,
de nagyon sokat, mást és csak jót,
kell tenned a szép, és szebb jövő alakulására!
Nem Kánaán lesz jövőre a világ,
viszont, ha küzdve kitartasz, és teszel
érte boldogabb lesz meglásd a Világ!
No ezt én tudom! Te is jegyezd meg olvasó,
és azt, hogy sose add fel, magyar lakó!
Én nem fogom feladni!
Az Isten is megsegít és veled lesz!
Jön még dicső kor, Én érzem és tudom!
Bízom bennetek, tudom, tudjátok Ti is!
Az illusztráció Kapéri Judit munkája, a kép címe : A Duna pásztora
