A pult mögött álló kedves ismerős, akinek szinte olyan az udvara, mint Noé bárkája
A dohányboltban szinte nincs olyan törzsvásárló, akinek ne tudná a szokásait. Riportalanyunk, Szenczi Lászlóné Kiss Mariann története jóval túlmutat a pult mögötti mindennapokon: kecskék, mentett állatok, házi sajtok és egy különleges érzékenység rajzolnak ki egy olyan életutat, amelyben az emberek és az állatok iránti figyelem ugyanabból a forrásból táplálkozik.
– „A Sanyinak kérnék egy cigit – állt egyszer tanácstalanul a pult előtt egy fiatal lány.” Mariann története akár egy falusi anekdota is lehetne. Riportalanyunk elmondása alapján az üzletbe betérő lány nem tudta, milyen cigarettát szív a bizonyos Sanyi, csak annyit, hogy neki kellene vinnie. Mariann azonban néhány kérdés után már tudta a választ. A trafikban töltött idő alatt megtanulta az emberek szokásait. Nemcsak azt, hogy ki mit vásárol, hanem azt is, mikor érkezik, milyen kedve van, mi foglalkoztatja.
– „Van, aki mindig ugyanabban az időpontban jön. Amikor meglátom a kamerán, már veszem is le a polcról, amit kérni fog” – meséli mosolyogva.
A legtöbben ma már így ismerik: a trafik kedves, beszélgetős eladójaként. Pedig az ide vezető út jóval korábban kezdődött. Mariann kereskedelmi végzettséget szerzett, dolgozott a Dunai Vasműben, majd a helyi boltban és vendéglátásban is. Kulcsra 2014-ben költözött férjéhez, Lacikához.
– „Én egy teljesen egyszerű ember vagyok” – mondja szerényen.
Aki azonban néhány percet beszélget vele, hamar rájön, hogy ez az egyszerűség valójában különleges nyitottságot és figyelmet jelent. A trafikban eltöltött műszakok alatt nemcsak vásárlókat lát. Embereket lát.
Egyszer például egy várandós fiatalasszony érkezett cigarettáért a férje helyett. Nem tudta, milyen márkát kérjen. Mariann néhány pillanatig nézte, majd szinte ösztönösen rávágta a választ.
– „Valahogy éreztem, hogy ő ahhoz az emberhez tartozik, akivel addig csak beszélgettem a pultnál. A mai napig nem tudom megmagyarázni.”
Talán ugyanez a megérzés segíti abban is, ahogyan az állatokhoz fordul. Mert amikor leteszi a műszakot, egy egészen más világ várja otthon. Kecskék, egy póni, kutyák, macskák – és számtalan történet megmentett életekről. Az egész egyetlen kecskével kezdődött.
– „Noéminek hívják, egy barátnőmtől kaptuk. Aztán jöttek a gidák, és még több kecske. Mire észbe kaptam, tizennégyen lettek.”
A család ma már maga termeli az állatok takarmányát, Mariann pedig rendszeresen fej, sajtot készít, és ellési időszakban gyakran állatorvosi asszisztensként is helytáll.
– „Városi lányként nem gondoltam volna, hogy egyszer kecskét segítek világra. De amikor ott van egy élet, nincs idő pánikolni.”
A sajtkészítést saját maga tanulta meg. Hosszú kísérletezés és sok türelem kellett hozzá – no meg, ahogy mondani szokás: Lacika nélkülözhetetlen segítsége mindenben is-, hogy elégedett legyen az eredménnyel. A legkülönlegesebb történet mégis Lajoskáé. A kis póni bántalmazott állatként került hozzájuk. Hónapok munkájába telt, mire bizalmat szavazott új gazdájának.
– „’Megtanított arra, hogy mennyit ér egy állat szeretete. Ahogy vár rád, ahogy örül neked, ahogy ragaszkodik hozzád. Ezeket nem lehet megjátszani.”
Mariann szerint az állatok és az emberek között több a hasonlóság, mint gondolnánk.
– „Ha rosszul bánsz velük, azt megérzik. Ha türelmes vagy velük, azt is. A szeretetet pontosan ugyanúgy visszaadják.”
Amikor arról kérdezem, mi hiányzik még az életéből, hosszasan gondolkodik.
– „Hiányzik? Semmi.”
A válasz őszintén és minden pátosz nélkül érkezik. Persze vannak tervek. Egyszer szeretne egy tanyát, ahol még több hely jutna az állatoknak. Egy hivatalos sajtkonyhát is szívesen kialakítana. De hiányérzete nincs.
– „Nekem így kerek minden.”
Ahogy hallgatom, eszembe jut a trafik pultja mögött álló Mariann és az otthon gidákat világra segítő Mariann. Látszólag két külön világ. Mégis ugyanarról szólnak. Figyelemről. Türelemről. Gondoskodásról.
Mariann szeretett pónija, Lajoska
