Ma ahhoz, hogy friss kenyér kerüljön az asztalra, csupán néhány percre van szükség. Bemegyünk a boltba, és egyszerűen megvesszük. Válogathatunk ízlésünknek, igényünknek megfelelően. Régen az igazi házi kenyerek az asszonyok, lányok keze munkáját dicsérték. Nagymamám élete első kenyerét 13 évesen készítette el, mikor az ő nagymamája beteg volt ezért ott kellett aludnia nála, hogy segítsen kenyeret csinálni. Felállt a sámlira, és úgy gyúrta,dagasztotta már gyerekként is a kenyeret. Hosszú elfoglaltságot jelentett.

Délután beáztatták az előző sütésből megmaradt kovászt, ami estére megpuhult, majd felverték a kovászt, jó hólyagosra, és hajnalig hagyták kelni. Akkor a kovászba kis lyukat csináltak, abba tették a sósvizet és marékról marékra tették bele a lisztet, közben gyúrták, dagasztották egészen addig, míg a liszt el nem fogyott. A tészta akkor volt jó, ha nem ragadt, hanem szép selymes volt, és a kezükről magától lejött. Igazi türelem-játék volt, hosszú órákon keresztül gyúrták, addig, míg az asszony gerendájáról nem folyott a víz, vagyis az verejték az orráról. Mikor elkészült a tészta, kivették a következő sütéshez a kovász-alapot, majd a többit a szakajtóba tették, úgy vitték a pékhez. Az a szakajtóruhával együtt kiborította az asztalra, három felé elvágta, még egy kicsit kelt, aztán szép ropogósra sütötte. A pék kivette a kemencéből, és megkopogtatta az alját, mert annak kérgesnek kellett lennie ahhoz, hogy jól átsüljön. Az igazán tökéletes kenyeret mikor hazafelé vitték, megbámulták az utcán. A család méretétől függően akár heti kétszer is készítették a cipókat, nem sajnálva az időt, energiát.